SZÉCHENYI ÖDÖN, A DÉLI-SARK ÉS MADARÁSZ VIKTOR

Virág-Halvax Eszter összeállítása

December 14., Szilárda napja

1839-ben ezen a napon született gróf Széchenyi Ödön, török császári pasa, Széchenyi István fia. 1862-ben Londonba utazott a világkiállításra, itt került kapcsolatba a szervezett tűzoltással, amikor felkereste a Fire Brigade-ot. Magyarországon támogatókat keresett és talált, így 1863-ban megalakulhatott a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egylet. Gróf Széchenyi Ödönt 1864. október 16-án a Pesti Sakk-kör első elnökévé választották, aki az önkéntes tűzoltóság meghonosítása mellett tört lándzsát, és minden erejével az önkéntes tűzoltótestület megszervezésén fáradozott, már az erre irányuló mozgalma kezdetén is úgy vélekedett, hogy a tűzoltó szertárnok és gépész kapjon fizetést, a gépek takarítására pedig hat szolgát fogadjon fel az önkéntes egylet. Megalakulásuk után valóban fogadtak fel szolgákat – akik egyenruhát is kaptak – a szerek és felszerelések takarítására, karbantartására. Mivel azonban a nappali szolgálat ellátása nem volt biztosítva, a gróf belátta, hogy az önkéntes tűzoltóegylet egyedül nem lesz képes megfelelő és kifogástalan módon ellátni a tűzoltói szolgálatot, s már 1869-ben javasolta a hivatásos városi tűzoltóság felállítását. A tanács megértéssel fogadta előterjesztését, pártolóan vitte a közgyűlés elé és a annak hozzájárulásával megkezdhette a szervezést. Így történhetett meg, hogy az önkéntes és a hivatásos tűzoltóság majdnem egyidőben – néhány nap különbséggel – kezdte meg a szolgálatát. 1870. február 1-jétől a két tűzoltóság – az önkéntes és a 12 fős fizetett, azaz hivatásos – közösen látta el a tűzoltás nehéz feladatát gróf Széchenyi Ödön főparancsnoksága alatt, aki az önkénteseknek választott, a hivatásosaknak a két város által megbízott vezetője volt. Nagy megbecsülés és tisztelet övezte elszántsága és komoly lelkesedése miatt.  Amikor Konstantinápolyban járt 1870 júniusában, éppen pusztító tűzvész után érkezett. A követségek és konzulátusok közbeléptek a török portánál, hogy a város védelmére rendszeres tűzoltóságot szervezzen meg. Mivel Széchenyi éppen ott járt, felajánlotta a segítségét, hogy magyar mintára felállítja a hivatásos és önkéntes tűzoltóságokat. Gyakorlatilag nem történt semmi, 1873-ig húzódott az ügy, közben pusztítottak tűzvészek. 1873-ban a külföldiek erőteljesen panaszkodtak a török hatóságoknál, hogy az ígéretek ellenére nem történt semmi. A következő évben már nagyon határozottan szorgalmazták a külföldi követségek a tűzoltóság létrehozását, és jelöltjük Széchenyi volt, akinek addigra Európa szerte már ismert volt a neve, mivel a magyarországi tűzoltóságok megszervezésével és elért eredményeivel a legjobbak között voltak tűzoltói. Ezzel szemben az orosz cári követ saját hazájából tűzoltókat hozatott, és nagyszabású bemutatót tartott. Széchenyi időben értesült a dologról, és ő is tűzoltókért küldetett, akik pár nappal az orosz bemutató után megmutatták saját felkészültségüket. A szultán a fegyelmezett katonás csapat pontos és összeszokott gyakorlata láttán, ami szinte hang nélkül, gyorsan és látványosan zajlott le, számot adva szakértelemről, felkészültségről, bátorságról és csapatszellemről, azonnal megbízta Széchenyit, hogy az ő szervezésében –magyar mintára – hozza létre a török tűzoltóságot.

1911-ben ezen a napon érte el Roald Amundsen expedíciója a Déli-sarkot. Roald Amundsen norvég felfedező, a sarkvidékek legeredményesebb felfedező utazója. Ő hajózott először át az Északnyugati átjárón (1903-1906). 1897–1899-ben részt vett de Gerlache Belga Antarktisz Expedíciójában mint első tiszt.  Belgica nevű hajójuk volt az első olyan jármű, amely áttelelt az Antarktiszon, mivel belefagyott a Bellingshausen-tengerbe. Velük tartott egy amerikai orvos, Frederick Cook is, és az egész legénységet megóvta a skorbuttól. Ez életre szóló tanulság volt Amundsen számára. Ő vezette azt az 1903-ban indult expedíciót, amelyen először sikerült végighajózni az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra az Északnyugati átjárón. Gjøa nevű, 50 tonnás hajójával heten indultak útnak. A Vilmos király-szigetet keletről kerülték meg, és eközben hosszabb időre megálltak, hogy méréseket végezzenek az északi mágneses sark környékén. Eközben megismerkedtek az eszkimókkal és életmódjukkal; megtanulták, hogyan élhetnek meg a tundrán és a jégvilágban. A mágneses sarokhoz közel hajózva megfigyeléseikkel igazolták, hogy a pólus elvándorolt arról a helyéről, amit 1831-ben Ross meghatározott.

Az expedíción Amundsen tanulmányozta a sarkvidéken élő emberek szokásait, mert el akarta tanulni, hogyan lehet élni az ilyen szélsőséges körülmények között. Eltanulta a szánhúzó kutyák hajtását, és dokumentálta hőszigetelő ruházatukat. Feljegyzéseit és gyűjteményét a néprajztudomány később nagyon felértékelte. Az Északnyugati átjáró után az Északi-sark kezdte foglalkoztatni. Amundsen és társai 1911. október 20-án indultak útnak, és december 14-én, 35 nappal Scott előtt érték el a Déli-sarkot. Amundsen a sarki tábort Polheimnak nevezte el. Scott szerencsétlenül járt expedíciójával ellentétben Amundsenék a kiváló előkészületeknek és a nagyszerű szánhúzó kutyáknak köszönhetően simán, szinte eseménytelenül teljesítették a feladatot. Mivel egyik expedíció sem vitt magával hírközlő eszközt, a közvéleményt csak 1912. március 7-én értesítették. Néhányan (köztük példaképe, Nansen is) bírálták Amundsent, amiért elsődleges célja nem a tudomány, hanem az elsőknek járó dicsőség megszerzése volt.

1830-ban ezen a napon született Madarász Viktor, a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója. A Gömör vármegyei vashámortulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Amikor 1848-ban kitört a szabadságharc, Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Részt vett a szabadságharcban a világosi fegyverletételig, amikorra már hadnagyi rangban szolgált. A szabadságharc meghatározó élménye maradt élete végéig, ám részvételéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé rakatta őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogszerrel tért haza, majd rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. Kívánságuknak megfelelően folytatta jogi tanulmányait, de egyúttal egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat. 1853-ban a bécsi akadémia előkészítő évfolyamán, majd 1855-ig a történeti-festészeti szakosztályon volt hallgató, és Ferdinand Waldmüller magániskolájában is tanult. Ekkoriban készültek első történelmi tablói, amelyeket 1855-től láthatott a nagyközönség. A Kuruc és labanc című festmény hatalmas sikert aratott. 

1856-tól kezdve Párizsban kitanulta ki az akadémikus-romantikus stílust. Leginkább Paul Delaroche történelmi festészete hatott rá. 1864-ben készült el a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1868-ban a Dobozi és hitvese és a Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt művészetének csúcsidőszaka, a Hunyadi László siratása képéért az 1861-es párizsi Szalonon aranyéremmel jutalmazták. 1870-ben tért vissza Magyarországra, de a hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához. Bethlen Gábor tudósai körében című pályamunkáját is visszadobták. 1873-ban visszavonult, az apjától örökölt üzletet vezette tovább. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután később Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain. Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.

Cimkék

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó hozzászólások

Új hozzászólás írása